Vendégtoll: Bálint Mátyás
2016-02-14 16:36 - icehockey.hu

A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten Bálint Mátyás, a Nemzeti Sport felelős szerkesztője fogta kézbe, hogy a jégkorongról magáról írjon.

Ez elég felesleges lesz, mert aki ide vetődött egyáltalán, az tudja. De nem lehet elégszer elmondani.

Szóval hogy a humánanatómia egyes területeit (elsősorban a reprodukció tárgykörébe tartozókat méghozzá) leszámítva nem nagyon tudok említeni semmit, ami olyan mértékű lelkesedést és megszállottságot váltana ki az emberből, és ami olyan csodálatos emlékeket adna, mint a hoki.

Tényleg csak hasraütésszerű, kiragadott példák meg emlékfoszlányok jönnek – mindenki érteni fogja, miről beszélek.

Egynek mondjuk Kercsó Árpi bácsi, amint lobogó tekintettel mutogatja, hogy az aktuális tanítványai közül kik fognak most már tényleg eljutni az NHL-be.

ker

Darryl Sydor (aki speciel valóban eljutott oda), amint a 2000-es Stanley-döntő hatodik meccsén belefúródik a palánkba, de félholtan, négykézláb bekúszik a kapu elé, hogy legalább elakadjon benne a korong.

A kissrác a József Attila-telep görhokipályáján, akinek váll alatt hiányzott az egyik karja, de a hóna alá fogta az ütőt és úgy kergette velünk a labdát, le se lehetett parancsolni a betonról.

Hetényi Zolika, így, minden kifejtés nélkül.

het

Mi, akik védőcucc nélkül, egy mackónadrágban kiskapuztunk a Pólusban – úgy is néz ki a sípcsontunk azóta is.

A Szapporóban Vas Marci góljánál sírva ordító Spiller Pista.

Egy hetvenes évekbeli Boston Bruins-meccsen az egyik szurkolót a lelátóra kimászva a saját cipőjével ütlegelő Mike Milbury.

Pat Cortina, amint félig megjátszott dühében darabokra töri az óráját az öltözőben. Vagy amint Miskolcon újságírói kérdésre két konkrét szóban értékel valami norvégok elleni elvesztett edzőmeccset: „Fucking shit:”

cor

A barátaim, akikkel minden éjszakát amerikai rádióközvetítéseket hallgatva töltöttünk az internetkorszak hajnalán, és próbáltuk legalább elképzelni, hogyan játszik a kedvenc csapatunk, és akikkel aztán megtanultunk korizni, hogy ne csak pofázzunk róla, és akik azóta már nincsenek köztünk Szabolcstól Gyuláig, és ezek nem földrajzi nevek, hanem konkrét emberek ám.

Bármelyik két, teljes felszerelésben egymással verekedő kapus. A világ legjobb látványa. Sajnálom, ez van.

A pályák szaga, amit ezer közül is felismer, aki eleget jár jég közelében. (Ózon, talán. Még sose néztem meg – vége lenne a varázslatnak.) És a kesztyű szaga, amikor leveszed, és aminél büdösebb nincs a világon, megelőzve a megázott kutyát és a nyaralás előtt a hűtő tetején felejtett sajtot, hazaérkezéskor.

„Nem európai mivoltom mondja, vagy mondatja velem, de nagyon szurkolok a finneknek!” – és minden egyéb, amit Knézy Jenő az 1995-ös vb közvetítése alatt mondott, mert annál nagyobb szeretettel nem lehet közelíteni egy sportághoz, mint ahogy ő akkor.

Sokezer gőzölgő drukker a behavazott Kisstadion lelátóján, és a bor meg a tea meg az emberek keveredő illata.

dru

Ancsin Jani, amint a 98-as C-csoportos vb-n, a BS-ben a románok elleni egyenlítő gólja után ledobja a kesztyűket és megtapsolja a közönséget. (Meg a végén az ünneplésben az emberkupac tetejére ugró Szélig Viktor. Meg a kupac alján a kissrác, aki szinte mindent kivédett, és akinek akkor még volt haja, aztán nem lett, aztán megint lett, és akinek később a Kanadából hozott trófeáját nem mertük megérinteni a közönségtalálkozón.)

Ancsin Jani, amint a 2003-as divízió 1-es vb-n minden kérlelésünk ellenére előbb leteszi a cigit meg a sört, és aztán áll össze velünk egy közös fotóra,

Ha már 2003-as vb: Kozlov! A mattrészeg kazah hokis, aki a vb-győztesnek járó himnusz előtt konkrétan beesik a jégre, képtelen talpon maradni, és miközben egy egész aréna élteti, betántorog az öltözőbe, és valami kazah segédszertáros áll ki a jégre a mezében.

Vagy az a szerelmem, aki az akkoriban általunk elképzelhető legnagyobb ajándékként nekem adta a Szuper Levi által aláírt korongját. Tény, hogy jártunk is utána több mint három évig.

szu

Úgyhogy így. Mondom, tényleg csak kiragadott példák. És az egészben nem is az a legszebb, hogy bármeddig tudnám folytatni, hanem az, hogy semmi kétség, hogy ha az ember bármikor a hoki közelébe kerül, előbb-utóbb történik valami – valami, ami felemelő vagy lenyűgöző, de mindenképp feledhetetlen.

És ezért nincs párja a hokinak.

De hát ezt tudtuk eddig is.

Fotó: Mudra László

KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK

Szurdi István
Agárdy Csaba: Egy hokiőrült gondolatai

Amler Zoltán: Szép 2016-ot, magyar hoki!

Török László: Más idők voltak azok…

Hetthéssy Zoltán: Karácsonyi muffingyár az EBEL-ben

Bobory Balázs: Örömkönnyek
Gazda Albert: Mi, magyarok
Kamler János: A legnagyobb emlékére

Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”

A megjelent írások tartalma nem feltétlenül egyezik a Magyar Jégkorong Szövetség véleményével.